Az 1. találkozás folytatás

Az 1. találkozás folytatás

Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy fölszálljak a gépre.

Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szálni egy kis helyi járatra,

amivel egy óra út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón,

míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott : 

az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...

Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak,

hogy életemben először, viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni.

Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót

keríteni. De azért mégis fura lesz Charlie-val -gondoltam.

Egyikünket se lehetett bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs,

miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem-akárcsak régen az anyám,

én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot. Esett, amikor leszálltunk

Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is-de nem annak tekintettem,

csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.

Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a Forksi jónép

számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére

főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni,

amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd

araszolni, ha feltűnik valahol. Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, 

amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.

-Jó, hogy itt vagy, Bells!-mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott,

nehogy elvágódjak. 

-Nem sokat változtál. Hogy van Renée?

-Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, apu.-szemtől szembe nem szólíthattam

Charlie-nak. Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz.